TTK - TTK-Intézményünk
tehetseggondozo.kollegium@gmail.com
(min.4 - max. 20 karakter)

INTÉZMÉNYÜNK

A KEZDETEK


Egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tehetséggondozó kollégium létrehozásának szükségessége valamikor a rendszerváltás körüli időkben merülhetett fel a politikai és/vagy az állami vezetésben. Az időpontra már nem, de arra a tényre kristálytisztán emlékszem, hogy e terv létjogosultságáról egy 1989-ben rendezett megyei ünnepség utáni fogadáson beszélgettem többek között az ott vendégként megjelent Fejti Györggyel, az MSZMP KB ifjúságpolitikáért is felelős tagjával. Utólag úgy tűnik számomra, hogy az akkori állampárti vezetés egyik olyan elképzelése lehetett ez, amellyel megpróbálta magát különféle jövőbeni változások legitim élharcosaként feltüntetni.
Hogy miért éppen a mi megyénkre esett a választás, azt csak találgatni lehet. Valószínűleg a közismert kelet-magyarországi hátrányok kompenzálása volt a cél. de az is lehet, hogy a korábbi helyi vezetőkhöz képest frissebb gondolkodású utolsó néhány megyei állampárti vezető (Fejti György - 1987 közepéig itt volt megyei első titkár, Németh Miklós – a megyénkből elszármazott utolsó pártállami miniszterelnök, Szabó György – a megyei közgyűlés első elnöke) érezte szükségét a nagyobb aktivitásnak, valami új „találmánynak” az élet több területén, így az oktatás világában is.
Végül is 1989 második felében kiírták a pályázatot egy megyei tehetséggondozó kollégium struktúrájának, működési, pedagógiai alapelveinek megalkotására, egyben ez a pályázat volt hivatott a kollégium első igazgatóját is kiválasztani.
Engem e pályázat elkészítésére egyrészt a pályám elején a székesfehérvári József Attila Fiúkollégiumban nevelőtanárként eltöltött hat évem tapasztalatai ösztönöztek. Ott láttam a középiskolai kollégiumi lét minden előnyét (nem kell órákat utazva bejárni; szaktanári segítség az iskola utáni tanulásban; része lenni plusz egy közösségnek, stb.). Megtapasztaltam azonban hátrányait is (a nehezen pótolható családiasság; a néha értelmetlenül merev házirend; a koedukáció hiányából fakadó féloldalasság, stb.).
A másik, a fontosabbik sarkalló erő a tehetséggondozás pedagógiai kötelezettsége volt, ennek az erkölcsi kötelezettségnek már az azt megelőző nevelőtanári és tanári munkámban (a kollégiumi évek alatt több iskolában is folyamatosan tanítottam) is igyekeztem megfelelni.
Ezen elvre, korábbi pedagógiai élményeimre és néhány, a tehetség-felismeréssel, tehetség- neveléssel kapcsolatos mű áttanulmányozására alapozva készítettem el a pályázatot, felvázolva egy tehetséggondozó kollégium felépítésének, mindennapi működésének vízióját.
Három pályázó közül a bírálóbizottság az én elképzeléseim mellett tette le a voksát. És bár már 1990 januárjában is ismert volt a pályázat eredménye, a megyei közgyűlés több havi halasztás után döntött csak a létrehozásról, így kinevezésemre 1990 április 1-től került sor. Egyelőre csak megbízott igazgatóként, hiszen még maga az intézmény nem is létezett.
Három feladat párhuzamos végzése kezdődött el ekkor. 1990 tavaszán-nyarán indult az egykori BÁÉV Szálló felújítása, diákotthoni célokra történő átalakítása. Ott kellett tehát lenni minden nap az épületben, pedagógusi szemmel felügyelni az átalakítást, hogy az lehetőleg - de mindig a költségvetési kereteken belül - a majdan itt élő, tanuló diákok igényeihez legjobban igazodjék. Nem kevés vitát generált ez részben a megye által megbízott műszaki ellenőrrel, illetve a kivitelező képviselőivel, de az esetek többségében sikerült megértetni velük, hogy nem pusztán egy munkásszállót újítanak fel, hanem egy munkásszállóból kell élhető kollégiumot fabrikálnunk. Az építkezés a tanév kezdetére (Magyarországon akkor még) „természetesen” nem készült el, így fordulhatott elő, hogy a kollégium tanévközi indulással kezdte meg életét.
A másik lényeges dolog volt a nevelőtestület toborzása. Ez sem tűnt egyszerűnek, hiszen az állások nem voltak idejében meghirdethetőek, a munkakezdés időpontja is sokáig bizonytalan volt, és hát – új elveken alapuló intézményről lévén szó – nem is lehetett senkinek fogalma arról (külön-külön el kellett az érdeklődőknek magyarázni), mit is akarunk mi itt, és milyen elvárásokra számíthatnak. Voltak ez ügyben telitalálataim és csalódásaim is.
Lassacskán azért alakult a testület, és ezzel egyidejűleg a gazdasági-adminisztratív, illetve a ház működéséhez elengedhetetlen karbantartói vonal létszáma. Ez utóbbiakkal annyi szerencsénk volt, hogy lényegében a konyha dolgozóit és a karbantartókat, fűtőket megörököltük az épület korábbi gazdájától.
Más kérdés persze, hogy a konyhának azért meg kellett tanulni jól és jót főzni, a műszaki kiszolgáló személyzetnek pedig másként kiszolgálni, mint ahogy korábban szokták és meg- szokták. Ezt követően azonban, mindaddig, míg költségvetési okokból el nem kezdték megnyirbálni a létszámukat, a dolog eléggé olajozottan működött. Óriási öröm volt, hogy térítésmentesen megkapta az intézmény az igencsak gazdag, és példás rendben tartott kb. 40 ezer kötetes könyvtárat, amelyet - hála a majdani rendkívül lelkiismeretes könyvtárosoknak -
sikerült évről évre fejleszteni.
A harmadik - nem kevésbé lényeges, és igen kényes - feladatom volt ebben az időszakban a diákpolgárok toborzása. Kényes azért volt, mert a kollégium - miután tanév közben indult - ekkor elsősorban csak olyan középiskolások beköltözésére számíthatott, akik már laktak valamely miskolci kollégiumban, így azoktól kényszerültünk létszámot elszívni. Nem is mehettem a diákotthonokba toborozni, az iskolákon keresztül értem el a diákokat, és mondtam el nekik várható működésünk legfontosabb – a pályázatban megfogalmazott – alapelveit, valamint a bekerülés / bent maradás feltételeit. (Így is jó néhány kollégiumigazgató
kifejezett ellenségként tekintett ránk, s csak lassan enyhült ez a feszültség, de valójában soha nem szűnt meg.) A november eleji kapunyitáskor emlékeim szerint százegynéhány fő költözött be első körben, s ez a létszám - ahogy a már itt lakók vitték a híreket az iskolákba - rohamosan nőtt, a csonka tanév végére már túlhaladta a pályázatban meghatározott 120-150 fős, majd a második tanévben elérte a 230 körüli – igazából a tehetséggondozás szempontjából már szinte egészségtelen – létszámot. A diákszaporulattal párhuzamosan bővült a nevelőtestület létszáma is.
Az első beköltözők és a nevelőtestület hozzákezdett a kollégiumi struktúra (a közösségek, a diákönkormányzat létrehozása, stb.) megszervezéséhez, a házirend kialakításához. Azt hiszem, kollégáimmal együtt büszkén mondhattuk, hogy ennél demokratikusabban kevés házirendet alakítottak ki e kies hazában – minden pontját alaposan végigtárgyaltuk a tanulókkal, és - úgy hiszem, a bizalomban elmentünk a legvégső határig; később vissza is kellett lépni valamelyest e tekintetben.
Csodálatosan termékeny, pedagógiailag a tanárok és diákok számára sok-sok sikert és örömöt hozó két-két és fél évet értünk meg ezután egy mind jobban összecsiszolódó, lassan a rangját is megérző, s arra egyre büszkébb közösség tagjaiként. Kialakítottunk egy, a tehetség felismerésére szolgáló felvételi rendszert, de a fenntartó nyomására később ezt (is) meg kellett változtatni.

 

Létrehoztuk a kollégium saját alapítványát, amely nagyon hamar milliós pénzügyi helyzetbe jutva nagyban támogatta a kollégium működését, megteremtve a költségvetésből nem finanszírozható kényelmi, szociális, tanulást, művelődést, sportot segítő feladatok megoldását.
Létrejött a diákigények maximális figyelembe vételével egy gazdag szakköri választék. Saját képzőművészeti galériát teremtettünk, ahol évente két-három tárlatot rendezhettünk meg. Naponta volt a kollégiumi rádión keresztül lebonyolított műveltségi vetélkedő. A harmadik évben formálódni kezdett egy színjátszó kör is.
A második tanév utáni nyárra gólyatábor jelleggel nyári tábort szerveztünk olyan, valamely miskolci középiskolába felvett vidéki diákok részére, akik ősszel az anyaiskola mellett ebben az intézményben képzelték el diákéletüket. Minőségi változást jelentett az intézmény életében, amikor egyik kollégánk jóvoltából olyan franciaországi kapcsolatot sikerült kialakítani, melynek révén minden évben hosszabb időre kiutazhatott néhány diák nyelvgyakorlási és országismereti céllal.
Elindítottuk a névváltoztatás procedúráját, és a harmadik évben az intézmény addigi, kissé személytelen elnevezése (B-A-Z. Megyei Tehetséggondozó Szakollégium) Teleki Tehetséggondozó Kollégiumra változott. Kis túlzással szólva, tanárok és diákok naponta jöttek új és új ötletekkel, amelyek megvalósítása a mindennapi életünk színesebbé, gazdagabbá tételét volt hivatott szolgálni, és ezek java része meg is valósult. Nehéz is volna e bevezető keretei között valamennyit számba venni.
Azután 1993 elején kezdtek gyülekezni a viharfelhők, bár ennek elszórtan már voltak korábban is jelei. Egyre kevésbé volt népszerű a fenntartó szemében az intézmény önállósága (pl. minek felvételi egy kollégiumban), relatíve magasabb egy diákra jutó költsége, és megkezdődött az intézmény tevékenységének - szakmai és pénzügyi szempontú – szisztematikus szűkítése, leépítése.
Amikor a fenntartó egy másik megye pedagógiai intézetét felkérte az intézmény egészét érintő vizsgálat lefolytatására, egy „elfogulatlan” vélemény kialakítására, már borítékolható volt, hogy az akkori megyei önkormányzat a pályázatomban megfogalmazott formában nem kívánja működtetni a diákotthont. Erősen kilógott az „elfogulatlan” vizsgálat lólába, azt ugyanis július közepén folytatta le a szakértő, amikor a kollégiumban se tanár, se diák nem tartózkodott. (Amikor ennek nonszensz voltát szóvá tettem, azt válaszolta, hogy a működés színvonalát ő a papírokból is tökéletesen meg tudja ítélni.)
Látva a vizsgálat előre sejthető eredményét, és annak – illetve várható következményeinek – a közgyűlés általi elfogadását, továbbá tudva azt, hogy az intézmény sorsa ezután valószínűleg más, általam negatívnak tartott irányt vehet, nem kevés álmatlan éjszaka után azt tartottam becsületesnek, ha megköszönve a kollégáimnak és a diákságnak az addigi konstruktív együttműködést, 1993. december 31-i hatállyal lemondok igazgatói megbízásomról.
Életem legnehezebb döntését hoztam meg ekkor.
Kádas Mihály
alapító igazgató (1990-1993)