TTK - TTK-Intézményünk
tehetseggondozo.kollegium@gmail.com
(min.4 - max. 20 karakter)

INTÉZMÉNYÜNK

TEHETSÉGGONDOZÁS


TEHETSÉGGONDOZÁS

(avagy: „Kis kollégiumtörténet”)

 

1990. november 12-én vasárnap, az első diákok beköltözésével ténylegesen is megkezdődött a Tehetséggondozó Szakkollégium története. Ezzel hazánkban „hivatalosan” befejeződött az a korszak, amikor tehetségnevelésről, tehetségfejlesztésről, „elitképzésről” igazán még beszélni sem nagyon lehetett, nem, hogy intézményesített formát alakítsunk ki az érdekében.

Egy kis létszámú, de annál elszántabb tanári gárda fogott hozzá, hogy elinduljon ezen a járatlan úton, s megteremtse a bennük és magában a gondolatban hinni tudó fiatalok számára azt a környezetet, ahol kiteljesedhetnek, illetve – szó szerint – kitalálja, mi mindent kell tennie ennek érdekében.

Persze, ha gyéren is, de létezett már szakirodalma Magyarországon ennek a „valaminek”, ám azt, hogy mekkora valójában a szakadék az elméleti- és az alkalmazott tehetséggondozás között, csak az tudta meg, aki hozzáfogott a műveléséhez.

Az első hetek-hónapok még inkább a forma, mint a tartalom kidolgozásával mentek el, majd hosszú-hosszú beszélgetések, viták vezettek végül a konszenzus megteremtéséhez, a mindenki által elfogadni és alkalmazni képes elvek, módszerek, eszközök megszületéséhez. Ez az a pont, ahol legalább két személy nevét mindenképpen meg kell említeni: az egyik Kádas Mihály igazgató, akinél demokratikusabb, alkalmasabb vezetőt erre a feladatra nem lehetett volna találni; a másik Dr. Balogh László, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanszékvezető professzora, aki szinte a nevelőtestület tagjaként, időt és fáradságot nem kímélve segítette ezt a munkát.

A kollégium történetének első 3 évében egy kb. két- és félszáz fős hatalmas, boldog „család” – felnőttek és fiatalok – élt itt a falak között. Mindenki tudta mit, mikor, miért tesz; egyensúlyban voltak a lehetőségek és a kötelességek; kialakultak a különféle szakköri- és egyéni foglalkozások; művészek, nyelvtanárok, sportban-, valamint természet- és társadalomtudományokban jártas szakemberek egyengették tanulóink útját a többnyire közösen megfogalmazott célok elérésében. A szabadidős tevékenységek tárháza is gazdag volt, s mind-mind ugyanazt a célt segítette a maga módján. Jöttek is az eredmények: szinte már valószínűtlenül magas statisztikai mutatók tanulmányi eredményben, felsőoktatási felvételi arányokban, nyelvvizsgákban, versenyeredményekben. Sokszínű, mégis egységes közösség alakult ki, amit az érettségit követően valóban „fájó szívvel”, sírva hagytak itt a diákok.

Nagyban segítette munkánkat, hogy a gyerekek szakképzett pszichológusok által végzett felvételi eljárást követően kerülhettek csak be az intézménybe. Válogatni volt kiből, hiszen évről-évre legalább négyszer annyian kísérelték meg a bejutást, mint ahány üres férőhellyel rendelkeztünk. A pszichológusok által kiértékelt és átadott felvételi eredmények képezték az alapját annak, hogy tanáraink a csoportjukba beosztott, gondjaikra bízott tanulókkal „milyen irányba” induljanak el, építve a gyermek erősségeire, ismerve gyengeségeit, és látva a kibontakoztatásra váró lehetőségeit. Nem vitás, hogy a „dolog” működött: megalkottunk egy országosan is egyedülálló, bizonyítottan nagy jövő előtt álló intézményt.

A jövő azonban nem csak tőlünk függött. Fenntartónk, a megyei önkormányzat, az első években valóban „gazdája” volt a kollégiumnak, nem szűkölködtünk sem elvi, sem anyagi támogatásban. Aztán máig is kiderítetlen okból hirtelen „fordult a széljárás”, és nemkívánatos, megtűrt intézménnyé váltunk. Az első erre utaló intézkedés a férőhelyek számának kötelezően 400 főre emelése volt, ami sajnos igazgatónk Kádas Mihály „elvesztésébe” került: ekkora tanulólétszám számára nem fért bele az általa kidolgozott koncepcióba. Még vele kezdtük el előkészíteni, de már nélküle fejeztük be a névadás procedúráját: a „szürke” Tehetséggondozó Szakkollégiumból 1994. május 20-án Teleki Tehetséggondozó Kollégiummá váltunk. A sokszínűség és sokoldalúság, a nem hétköznapi tudásvágy és műveltség, amelyek a Teleki családot jellemezték, nagyon jól illettek ahhoz az eszméhez, amely meghatározta irányvonalunkat. Kiemelkedő adottságokkal és kibontatlan, de egyértelműen tetten érhető tehetséggel rendelkező tanulóinknak kellett megmutatni az utat, melyet végig járva elérhetik áhított céljaikat.

A 400 főre duzzadt diáklétszám végül is nem okozott akkora törést a kollégium életében, mint amekkorától tartottunk. Az új vezetés, bár szemlélete jelentősen változott, többségében igyekezett megőrizni a korábbi tanévekben kialakított szisztémákat, módszereket, fenntartotta a külföldi (francia, német) kapcsolatainkat, hasonló elvek alapján szervezte meg a tanulócsoportokat, és a foglalkozások rendje sem változott. A nagy létszám és a vezetés kicsit „poroszos” stílusa azonban egyvalamit mindenképpen „elpusztított”: megszűnt az intézmény családias jellege; szinte lehetetlen volt a diákság egészét érintő programok létrehozása, tanulók tucatjai mentek el egymás mellet szó nélkül az utcán, mert fogalmuk sem volt róla, hogy ugyanabban a kollégiumban laknak.

A még csaknem 10 évig tartó demográfiai hullámnak hála a felvételi válogatásról sem kellett lemondanunk, a 2-3-szoros túljelentkezés hosszú évekig megmaradt. Igaz, már nem jutott pénz külső szakemberek alkalmazására, ezért önerőből, legjobb tudásunkat összeszedve igyekeztünk minél reálisabb, részletesebb értékelést készíteni leendő tanulóinkról. Tanulmányi mutatóink is mérséklődtek, de még mindig kiemelkedően magasnak számítottak az ország más kollégiumaival összevetve.

Igy telt el öt év, mely alatt közel félezer diákunkat segítettük hozzá felsőoktatási tanulmányainak megkezdéséhez. Ha nem is kaptunk „bíztatást” a fenntartónktól, de nem voltak pénzügyi nehézségeink, sőt kisebb belső felújításokra is sor került. Aztán újabb vezetőváltás következett. Rövid átmeneti időszakot követően olyan vezető került az intézmény élére, aki meglehetősen sajátos vezetői attitűddel rendelkezett: minden döntéséről kikérte a nevelőtestület és/vagy a diákság véleményét – utólag. Végső soron az addigra már rutinossá váló kollégáknak köszönhető, hogy nem sikerült a korábbi vívmányokat teljesen lebontania, és a kapkodó, átgondolatlan, időnként felelőtlen intézkedésekből tanulóink viszonylag keveset érzékeltek. Volt változás így is éppen elég, ami jelentősen befolyásolta a kollégium jövőjét. Ezekből a változásokból az egyetlen pozitívum, hogy 2000-ben „megérkezett” az Arany János Tehetséggondozó Program. Általános ismertetésétől ebben az írásban eltekintek, hiszen honlapunkon részletesen olvasható. Annyit azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy újabb kihívásokkal kellett szembe néznünk, mert a program „felépítését”, tartalommal való megtöltését is nekünk kellett elvégezni.

Ezt követően már szinte csak negatívumok jellemezték történetünket, nem csak a tehetséggondozó tevékenység, hanem maga a kollégiumi élet is évről-évre nehezebbé vált. A megyei önkormányzatnak (helyesebben a hivatalnokainak!) hirtelen nem lett fontos a 400 fő, ezért elvették az egyik épületszárnyat, hogy a Pedagógiai Intézet, a Szakszolgálat, az SZGYF, és a Sportintézet számára irodaházat építsenek belőle. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a művelet a médiában „Felújítják a Teleki Kollégiumot” címmel zajlott. A lényeg, hogy két egyforma kiépítésű szárnyban lakó 400 tanuló helyett egyben kellett elhelyeznünk 320-at. (Helyesebben saját kérésre 335-öt, mert még így is jelentkezők tucatjait kellett elutasítanunk.) Ez azzal járt, hogy a 3 fő befogadására tervezett és épített lakószobákba 4 diákot kellett összezsúfolnunk, és persze az oktatásra, valamint a szabadidős tevékenységek végzésére alkalmas helyiségek száma is minimálisra csökkent.

A következő „ésszerűsítő” művelet a fenntartó részéről a kollégium konyhájának a Sodexho nevű „világcégnek” való átjátszása volt. Teljesen „ésszerű és takarékos” módon Kazincbarcikáról szállították az ott elkészített reggelit-ebédet-vacsorát, melyek minősége a legnagyobb jóindulattal is éppen csak súrolta a fogyaszthatóság határát. A reklamációk és a folyamatos ellenőrzések hatására végül újra lett főzés a helyben lévő konyhában, de a kevés és silány minőségű nyersanyag miatt jelentős javulás nem következett be. A gyerekek sorra váltottak át az iskolai menzákra, ami az intézmény hírét mindenképpen rontotta.

Egy pénzügyi szabálytalanság miatt még kinevezési ciklusa lejárta előtt megváltunk (ön)tevékeny vezetőnktől, s rövid huzavonát követően egyik tapasztalt kollégánk ülhetett bele az igazgatói székbe. Ezt az időszakot talán a stagnálás szó jellemzi leginkább. Ha nem is volt lehetőségünk a fejlesztésekre, de igyekeztünk legalább a szinten tartásra törekedni. A korábbi évek sok változása ellenére két dolog semmiképpen sem változott: a diákok kollégiumuk iránt érzett szeretete, és a tanárok elkötelezettsége. Egyre romló finanszírozási körülmények között, egy „pusztuló” épületben (Nem záródó ablakok, beázó tető!) próbáltuk meg tartani a nívót, végezni azt a munkát, amire „elszegődtünk”, de az Arany János Tehetséggondozó Program nélkül ez nem sikerült volna. Az a plusztámogatás, melyet az állam az „Aranyos” diákoknak juttatott, mentette meg a kollégiumot. Az tette lehetővé, hogy a diákság egészének megadhassuk, amit beköltözésükkor ígértünk, mert a fenntartó önkormányzat évente több tízmillió forintot vont el a tanulók után járó állami normatívából.

És elérkeztünk 2011-hez, amikor a funkcióvesztés miatt gyakorlatilag megszűnőben lévő megyei önkormányzat még egy jó nagyot „belerúgott” a fenntartásában lévő nevelési-oktatási intézményekbe. Első lépcsőben „kiszervezte” a gazdasági-ügyviteli-adminisztratív dolgozókat, hogy egy központi hivatalban egyesítse, majd a takarító-karbantartó állományból Zrt-t hozott létre, amihez az intézmények vagyonát képező eszközöket használta fel. Végül a szinte már csak pedagógus dolgozókkal rendelkező iskolák-kollégiumok nagy részét „tagintézményesítette”, vagyis egy-egy - csak sejthető szisztéma alapján kinevezett - székhelyintézmény irányítása alá összevonta őket.

Így történt meg, hogy az ország immár jelentős múlttal rendelkező, egyetlen és egyedülálló miskolci tehetséggondozó kollégiuma a kazincbarcikai Surányi Endre Szakmunkásképző tagintézménye lett. Nem érdemes firtatni, a megyei önkormányzaton kívül kit terhel még felelősség abban, hogy ez megtörténhetett, de a „kiütés” utáni talpra állás nem volt könnyű feladat. Természetesen azonnal újabb vezetőváltás következett, és ezzel együtt a szakiskolák nem kifejezetten magasan kvalifikált tanulóinak létrehozott kollégiumok mintájára történő átalakítás vette kezdetét.  A tagintézménnyé válást megelőző egy-két évben is jelentkezett már a demográfiai hatás, vagyis a tanulólétszám csökkenése, de a „kazincbarcikai modellnek” köszönhetően közel 100 főt veszített el egy tanév alatt a kollégium. A tehetséggondozást a gyermek megismerése, valós tevékenységére és teljesítményére építés helyett főként tudományos(kodó) teszteken és -terminológián alapuló adminisztrációra kellett alapozni, ami közel sem hozta meg az elvárt eredményt. Természetesen az oktrojált intézkedések, a házirend indokolatlan szigorítása, a tanulók nem partnerként kezelése, a tanári szabadság megnyirbálása sem pozitív változásokat idéztek elő, helyette inkább széles ívben elkerülték a diákok az intézményt, és választották a – még az egyházi kollégiumokban is – jóval nagyobb nyitottságot, szabadságot.

A „vasszigor” időszaka 1-2 év elteltével valamelyest enyhült, de ekkor már késő volt. Megszűnt a kollégium varázsa, ráadásul az elhanyagolt külsejű épület is taszítóan hatott gyermekre, szülőre egyaránt: nem sikerült visszaszereznünk elveszített tanulóinkat.

Volt megyei intézmény lévén azon kevesek közé tartozunk, akik elsőkként kerültek állami fenntartás alá, s ez a mi esetünkben pozitív következményekkel is járt. Az önállóságunkat nem sikerült ugyan visszakapnunk, de az időközben létrejött KLIK segítségével legalább elszakadtunk Kazincbarcikától, és 2014-től a Miskolci Petőfi Sándor Középiskolai Fiúkollégium lett a székhelyintézményünk. Sok hátránya van a tagintézményi státusznak, de a szakmai önállóságunk mindvégig megmaradt, s az egyre romló körülmények ellenére sem kellett feladnunk alapvető célkitűzéseinket.

2016 nyarán önként távozott az intézmény éléről kazincbarcikai „örökségként” itt maradt vezetőnk, azóta székhelyintézményünkkel a kapcsolatunk jelentősen javult, mint ahogy a fenntartói hozzáállás tekintetében is vízválasztónak tekinthetjük ezt az évet. Másfél évtizeden keresztül halasztódott az épület felújítása, beázott a tető, befújt a szél az ablakokon, a III. emelet gyakorlatilag lakhatatlanná vált.  A tankerület 2016 őszén benyújtott egy épület-energetikai felújítással kapcsolatos pályázatot, amely szerencsére sikeresnek bizonyult. Nem túlzás, hogy az utolsó percben kezdődött meg a felújítás, mert a 2017-es tavaszi hóolvadás miatt akkorra evakuálnunk kellett a legfelső szinten lakó diákjainkat.

A 2017/2018-as tanévet már a felújított épületben kezdhettük meg: korszerű nyílászárókat építettek be, a tető és a falak a mai követelményeknek megfelelő hőszigetelést kaptak. Az állami/uniós projekt mellett a tankerületi központ saját költségvetéséből is milliókat áldozott a kollégium belső állagának a korszerűbbé tételére; a szobák padlóit újraburkolták, elvégezték a szükséges vakolatjavítási-festési munkákat, részben a vizesblokkok is megújultak, és sikerült kényelmes párnázott székekre cserélni a munkásszálló-időszakból megörökölt 50 éves csővázas székeket.

A fenntartó tankerületi központ és a székhelyintézmény részéről érezzük a bizalmat és a támogatást, ezért is igyekszünk szakmai munkánkat a lehető legmagasabb színvonalon végezni. Messze vagyunk attól a koncepciótól, melyet Kádas Mihály 1990-ben megálmodott: csaknem kétszer annyi diák jut egy-egy tanulócsoportra, jóval szűkösebbek az anyagi lehetőségek, életterünk is összeszűkült, de az eltelt 28 év alatt sosem gondoltunk arra, hogy feladjuk.  A szülőkkel és a tanulókkal közösen elképzelt, megtervezett célokért dolgozunk naponta, és büszkék vagyunk eredményeinkre. Mi büszkék vagyunk arra, hogy „Öregdiákjaink” – mindegy, hány éve vagy évtizede éltek e falak között - fenntartás nélküli szeretettel gondolnak kollégiumukra, és mindig örömmel lépik át az intézmény küszöbét.  Egy kollégium számára pedig nem lehet nagyobb elégtétel, mint amikor a tanulók is büszkék arra, hogy lakói lehettek.

 

Miskolc, 2018.                                                                                                 Kupcsok Béla